Kedvenc mesém

Ha van pár perced kedves olvasó, kérlek olvasd el a következő, kissé abszurd mesét, mely gyermekkorom meghatározó élménye volt.

Kavó-fó
(NIASSZI MESE)

Volt egyszer egy Kavó-fó nevű ember. Ez a Kavó-fó elment vadászni az erdőbe. Szeretett volna vaddisznót lőni. Ahogy elindult, egyszeribe szakadni kezdett az eső, de Kavó-fó azt mondta:
- Mindegy, hadd szakadjon, én azért csak megyek vadászni.
Addig ment, amíg az erdőbe nem ért. Bejárta az erdőt, hanem vaddisznót nem talált. Aztán nagy búsan elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt, egy tanyaház mellett látott egy asszonyt, aki nagy tüzet rakott, s a tűz mellett pecsenyét sütött. Éhes volt Kavo-fó, fázott szörnyen, mivelhogy az esőben egészen általázott. Odament a tűz közelébe.
Amint odaért, egy fának a tetején kiabálni kezdett egy holló. Mind ezt kiabálta:
-A! A! ( Egyél! Egyél!)
Mondotta Kavó-fó:
- Hát most mit csináljak? Ennék biz én, de ha nem kínálnak!
A holló pedig csak kiabált tovább:
- A! A! ( Egyél! Egyél! )
Megszólalt az asszony is:
- Hát én most mit csináljak? Kínáljam ezt az embert? De ő nem kér engem, hogy kínáljam.
A holló csak folyton kiabált, kiabált:
- A! A! A! A!
Kavó-fó pedig folyton mondotta magának:
- Enném biz én jó szívvel, de ez az asszony nem kínál.
Az asszony is folyton mondotta magának:
- Kínálnám biz én jó szívvel, de nem kér, hogy kínáljam.

És ez így ment tovább folyton. Kavó-fó jó szívvel evett volna, de az asszony nem kínálta. Az asszony jó szívvel kínálta volna, de Kavó-fó nem kérte, hogy kínálja.
Itt a mese, fuss el vele!